Tanmese Tibikéről

Tanmese cím: A kapu

 

 

A-kapu

Tibike kezében soha nem állt jól a kalapács. Nem is szeretett kalapálni. Apja mindenáron szerette volna, ha ez másképp lenne, de kisfia képtelen volt megfelelni igényeinek, és e miatt sokszor kapott verést, szidalmazást. Egy alkalommal nyilvánosan kijelentette, hogy gyenge és béna a fia. Mindezt a barátai előtt. Szegény gyermek ezért mindig megalázva érezte magát, napjai bánatosan teltek. Pedig mennyire vágyott az apai elismerésre! Édesanyja, aki négy hónapja halt meg, mindig megvédte. Az apa élettársát viszont nem érdekelte, mi történik. Sokszor a kis Tibike ezért napokig nem is jött elő a szobájából, csak sírt és sírt. Apja ilyenkor annyit mondott neki, hogy csak a gyengék bújnak el, ezért emberelje meg magát. Tibike rettegett az apjától, miközben a szeretetére éhezett.

Egy alkalommal egy meghíváson vettek részt a szomszédságban. Jól érezték magukat. Különösen ízlett az ebéd. A szomszédasszony kedvenc kacsasültje került terítékre. Mindenki boldog volt, egyedül Tibike nem, mert induláskor erősen megrángatta őt az apja, ugyanis nem használta a cipőkanalat, amikor felhúzta a cipőt és kissé megsérült a sarokrész. A karja még mindig sajgott a fájdalomtól. Édesapja mogorva, türelmetlen ember, aki mindent úgy szeretne látni, ahogy Ő gondolja. Nem lehet másképp. Mondták már neki sokan, hogy ne legyen ilyen kegyetlen a fiával. Ő erre mindig csak annyit mondott, hogy csak így lesz belőle ember.

A vendéglő házigazda ebéd után egyszer csak felállt az asztaltól, ki szeretett volna menni az udvarra levegőzni, mert forró nyári nap volt, és dél körül járt az idő, de nem nyílt a bejárati ajtó, valamiért beragadt. Tibike apja rögtön felajánlotta, hogy megcsinálja. El is indult, de gondolt egyet, visszafordult, nyersen utasította fiát, jöjjön, segítsen. A házigazda és felesége össze is néztek, furcsállva ezt a nyers magatartást. Tibike remegve felállt, mert még ki sem heverte az előző fájdalmat. Apja mögött megállt a javítandó ajtóval szemben. Édesapja erősen megfogta azt a karját, amit nemrég jól megszorított és megrángatott majd azt parancsolta, hogy tartson ellent egy kalapáccsal, mert a másik oldalról meg kell ütni az ajtókilincset, mivel az beragadt. Kis kezével felemelte a kalapácsot, az ütésre a kilincs megindult és az ajtó kinyílt ugyan, de gyengécske kezéből a szerszám kiesett, apja lábára zuhanva.

Az dühödten rákiáltott, hogy mutassa a fenekét, most szíjjal lesz megcsapkodva, mert béna és a bénákat meg kell nevelni. Kapni fog, hogy megtanulja, soha ne történjen ilyen bénaság. Tibike hátrált, apja ismét el akarta kapni a karját, de Ő hirtelen kiszabadult a kezei közül. Most nem akarta elviselni azt a fájdalmat, amit apja okozott volna. Elege lett. Kiszaladt a félig nyitott ajtón a házból egyenesen ki a kapun az utcára, hogy hazaszaladjon a szomszédságban lévő védelmet adó kis erdőbe, ahová máskor is elbújt már. De amikor kirohant, jött egy autó, mely……

Apja persze a dühtől felspannolva el szerette volna kapni, hogy keményen ellássa a baját, mert az szerinte jár neki. Rohant ki ő is, hajtogatva, hogy: – Hol vagy Te kis béna, hol vagy te neveletlen? Gyere elő! A pajtában kereste először, mert arra gondolt, ott jól el lehet bújni. Nem találta, ezért még mérgesebb lett. Kereste a kertben is, de reménytelen. Majd gondolta, biztos az utcán lesz. Kilépett a kapun. Ekkora már többen álltak Tibike mozdulatlan teste mellett. Kis szíve már nem kalapált. Mikor az apja meglátta, üveges szemekkel megfehéredett arccal mellétérdelt, elkezdte rázni gyenge kis testét, nyomkodta a tüdejét. Pofozgatta, aztán újra rázogatta. Tíz perc múltán valaki megfogta a vállát és csak ennyit mondott: – Már késő minden, hagyja már őt békében….

A történet egyik tanulsága: Ha elveszted azt, aki iránt nem mutattál szeretetet, már nem tudsz érte soha többé jót tenni. Csak a bűntudat és a fájdalom fog gyötörni éjjel és nappal. Addig tedd a jót szeretteidért, amíg lehet.